A zenéről
“Lehet élni zene nélkül. A sivatagon át is vezet út. De mi, akik azon fáradozunk, hogy minden gyerek kezébe kapja a jó zene kulcsát s vele a rossz zene elleni talizmánt, azt akarjuk, ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos kerteken.”
(Kodály Zoltán)
„Minden általunk ismert kultúra kiterjedt módon felhasználja azt, hogy a hangok bizonyos, fület gyönyörködtető elrendezése jobbá teheti az életet. A zene egyik legősibb és talán legnépszerűbb szerepe, hogy a hallgatók figyelmét a kívánatos lelkiállapotnak megfelelő mintába rendezze. (…) Ahogy minden mással, a zenével is az a helyzet, hogy ha örömet akarunk lelni benne, oda kell figyelnünk rá. (…) A zenehallgatás kezdetben érzékszervi élmény. Ebben a fázisban az ember a hangoknak azon tulajdonságaira reagál, amelyek kellemes, idegrendszerébe genetikusan kódolt fizikai reakciókat váltanak ki belőle. (…) A zenei élmény következő szintje a hallgatás analóg módja. Ebben az állapotban megtanulunk a hangminták alapján érzéseket és képeket előhívni magunkból. (…) A zenehallgatás legkomplexebb módja az analitikus mód. Ebben a fázisban a figyelem a zene strukturális elemeire irányul az érzékekre vonatkozó benyomások vagy az elbeszélő jelleg helyett. Zenehallgatási készségünk ezen a ponton magába foglalja azt a képességet, hogy felismerjük a zenemű belső rendjét és azt, milyen eszközökkel éri el a szerző a harmóniát. (…) még nagyobb lehetőségek nyílnak azok előtt, akik maguk is megtanulnak zenélni. (…) kapcsolat áll fenn a hangok harmóniába rendezésének képessége és a társadalmi rend általánosabb, elvontabb harmóniája, vagyis a civilizáció között. Platón, aki tisztában volt ezzel a kapcsolattal, úgy gondolta, a gyerekeket legelőször zenére kell tanítani; miközben a kellemes ritmusokra és harmóniákra figyelnek, egész tudatuk rendezetté válik.”
(Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010. 150-154. A zene áramlata)
Az egyházzenéről
„Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része.”
(A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról. Róma, 1963. 112.)
„Az egyházi zene az imának hatványa”
(Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Temesvár, 1912. 11. p.)
A gregoriánról
„Ezek a tulajdonságok (szent, művészi, egyetemes) legnagyobb mértékben a gregorián énekben találhatók meg, s következésképpen a gregorián ének a római egyház sajátos éneke. Ezt az éneket örökölte a szentatyáktól, ezt őrizte a legnagyobb gonddal évszázadok hosszú során át liturgikus könyveiben, ezt nyújtja a híveknek, mint sajátját, (…)”
(X. Pius pápa „Tra le sollecitudini kezdetű Motu proprioja. Róma, 1903. 42.)
„Nem kívánjuk, írja Witt, hogy mindig gregoriánt énekeljenek, de annyi bizonyos, hogy a korálist teljesen mellőzni nem egyházias állapot, hiszen a korális minden egyházi zene alfája és omegája, az egyházi zene szentírása.”
(Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Temesvár, 1912. 58. o.)
A gregorián örök eszmény marad. Mindennapi kenyér, soha meg nem unható táplálék. Szentírási szövegeivel, az idegeket soha fel nem korbácsoló hangeszközeivel és végtelenül szabad és tiszta dallamaival.”
(Barsi Balázs)
A klasszikus vokálpolifóniáról
„… Palestrina művei a jámborság és szeretet erejétől fogantattak, és hatalommal és dicsőséggel hirdetik a természetfölöttit. Az ő zenéjére illik az, amit az olaszok musica dell’ altro mondo-nak neveztek.”
(Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Temesvár, 1912. 90. o.)
- Wagner: „Palestrinának és iskolájának, valamint a hozzá közel fekvő századnak művei a katolikus egyházi zenének virágzását és legmagasabb tökélyét rejtik magukban.”
(Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Temesvár, 1912. 92. p.)
„Elsőrendű zenei tényezőknek e nyilatkozatai világossá teszik, hogy a palestrina stílusnak művészi becse minden idők fölött áll.”
(Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Temesvár, 1912. 93. o.)