Pécsi Székesegyházi Énekiskola (1888-1953)

A Székesegyházi Énekiskola működésének 65 éve Pécs nevelés-, zene-, és egyháztörténetének különleges része. Az intézetet, amely 1888-ban kezdte meg működését, Dulánszky Nándor pécsi püspök alapította. Dulánszky az 1880-as években megismerte a ceciliánus mozgalom törekvéseit. Ezekkel összhangban az volt a szándéka, hogy az akkor újjáépülő székesegyház zenei liturgiáját a hagyományokhoz terelje vissza, kiszorítsa onnan a világias, hangszeres zenét, hogy ez átadhassa helyét az egyénieskedéstől mentes gregorián éneknek, valamint a Palestrina stílusában íródott polifonikus, de a cappella kórusműveknek. Ennek magas szintű megvalósításához énekiskolát kellett létrehozni, a klasszikus vokálpolifónia mesterei ugyanis a magas szólamokban nem hölgyeket, hanem fiúénekeseket alkalmaztak Az intézetbe – amely általános képzést nem adó kollégium volt – 8-10 éves fiúgyermekek jelentkezhettek, akiknek hangváltozásuk bekövetkezéséig élhettek az internátusban és szolgálhattak a Székesegyházban. Ők adták a dómkórus szoprán és alt szólamait, a többi szólamban fizetett felnőtt énekesek énekeltek.

Glatt Ignác karnagyi évei (1888-1917)

Az első karnagy, Glatt Ignác – ahogy utódai is – az egyházzenei reformmozgalom fellegvárában, Regensburgban tanult, hazatérve a regensburgi minta, s Dr. Franz Xav. Haberl módszere alapján kezdte meg munkáját. Az általa továbbfejlesztett és kipróbált módszert 1897-ben az első országos egyházi zeneértekezleten bemutatta a hazai szakembereknek, mely ezután nyomtatásban is megjelent. Ennek a különlegessége az volt, hogy az igen fiatal gyerekeket alig több mint fél év alatt tökéletesen megtanította a kottaolvasásra, így az évek során az iskola „profi” egyházi énekeseket tudott kinevelni. Glattnak kezdetben meg kellett küzdenie a közízléssel is, a sajtóban éles támadások érték a Dulánszky-féle reformot, de egyházi körökben is sokan ellenezték a változást. Az igazgató nem kedvelte a nyilvánosságot, s ellenállt minden kérésnek, mely a kórus nyilvános szerepeltetését célozta. Azt mondta: „Ez a kar a Jóistené és a templomé.” Harmincéves szívós és áldozatos munkája megteremtette azt a szakmai alapot, melyre a halála utáni évtizedekben utódai, Lajos Gyula és Mayer Ferenc építhettek.

Lajos Gyula munkássága (1917-1938)

Lajos Gyula több mint egy évtizedig volt az Énekiskola prefektusa (az igazgató-karnagy helyettese), így alaposan felkészülve lépett Glatt helyére. Nagy ambíciókkal vette át a munkát, ám a világháború gazdasági következményei az iskola fejlesztését célzó terveit sokáig hátráltatták, s a székesegyházi férfikart is csak az 1920-as évek végére sikerült a olyan szintre hozni, hogy megközelítse a századforduló férfikarát. Glatt-tal ellentétben tudatosan vállalta a közszereplést, a gyermekkar a város zenei életének aktív résztvevőjévé vált. A piros birétumukról hecsedliknek elnevezett énekiskolások kezdetben kisebb városi kulturális eseményeken léptek fel, később évről évre színpadra álltak a pécsi ünnepi játékokon. 1933-ban Pierne: A gyerekek kereszteshadjárata c. művében, 1936-ban Ujházy György Missa Sollemnis c. liturgikus drámájának előadásában közreműködő többszáz fős kórus soraiban énekeltek. Az 1930-as években sikerült kiharcolnia a fiúkórus létszámának növelését és az iskola épületének bővítését. A grafománia határát súroló adminisztrációs tevékenységének köszönhetően számos jelentős írott forrást hagyott az utókorra.

Zenit és pusztulás – Mayer Ferenc időszaka (1938-1953)

Lajos Gyulát az utolsó regensburgi nevelésű karnagy, Mayer Ferenc követte. A szigorú Mayer kezdetben könnyű helyzetben volt, hiszen egy prosperáló iskolát és kórust örökölt, amelyet csak át kellett formálnia a saját elképzelései, elvárásai mentén. 1939-ben felvidéki koncertkörútra vitte kórusát, 1942-ben a Zeneakadémia nagytermében tartott koncertjüknek országos sajtóvisszhangja volt. Teljesítményük egyik legjobb fokmérője, hogy 1945-ben Kodály Zoltán a pécsi székesegyház kórusára bízta a Missa brevis ősbemutatóját, s az énekkar felkészítésében maga is részt vett. A negyvenes években volt az Énekiskola „a csúcson”. Mayer Ferenc legenda lett, egykori tanítványai ma is könnyes szemmel emlegetik a karizmatikus, keménykezű, de melegszívű karnagyot. Az Énekiskolára az országos hírnév után külföldi sikerek, és széles körű kultúrmisszió várt volna, azonban a politikai események alakulása erre már nem adott lehetőséget. A II. világháború után nehéz időszak köszöntött az intézetre. Az 1948-as iskola-államosítást még átvészelte az Énekiskola, 1953-ban azonban az Állami Egyházügyi Hivatal feloszlatta a Magyarországon páratlan intézményt, Kodály Zoltán közbenjárása, valamint Virág Ferenc püspök és Mayer Ferenc minden erőfeszítése ellenére.

Az Énekiskola művészi és pedagógiai teljesítménye

A Székesegyházi Énekiskola növendékeinek munkabírásáról, s a képzés színvonaláról sokat elárul, hogy az 1930-as években kialakult tradíciónak megfelelően egy év során egy darabot sem énekeltek kétszer. „Így a Nagyhetet nem számítva, az énekkar által előadott művek egy esztendőben a következők: 59 mise-kompozíció, 57 offertórium, 6-7 Ecce sacerdos, ugyanannyi Tantum ergo, 7 alkalommal körmeneti énekek. Minden vasárnap és ünnepnap teljes vespera a zsoltárok falsobordone feldolgozásában.” A gyerekek egy évben kb. 42 héten át látták el a székesegyház zenei szolgálatát.

A fiúkórus egészen 1930-ig 24 főből állt. Minden évben annyi új növendék került az intézetbe, ahány fiú mutálás, vagy elégtelen tanulmányi eredmény miatt távozott. Ez néhány szerencsés évben csak 3-4 fő volt, ám nem ritkán 7-8 főt kellett pótolni. Az új fiúk a 30 hét után, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén léptek be az énekkarba. Szűk fél évük maradt arra, hogy begyakorolják magukat, hiszen a következő tanév első félévében az újoncok képzési ideje alatt az ismét 16-18 tagúra olvadó gyermekkarban kellett felelősen helyt állniuk. A rendszer tehát csak a 30 hetes képzési idő megtartásával volt fenntartható. A repertoárelemzés a zenetörténeti eredményeken túl egyértelművé teszi, hogy a Glatt-féle módszertani könyvben leírtak a gyakorlatban maradéktalanul megvalósultak.

Énekiskolások egyházi és zenei pályán

Az Énekiskolának nem volt explicit célja, hogy növendékeit az egyházi vagy zenei pályára irányítsa, néhányan mégis ezen utak egyikén indultak el, s értek el szép eredményeket.

Udvardy László, id. Jandó Jenő, Reményi János, Pillinger Béla, Székely Miklós, Reményi Károly, Krausz György, Hergenrőder József, Major Péter és Murányi Ferenc diplomás karnagyok lettek. Szende (Studer) Ferenc az Operaház magánénekese volt, Fodor Artúr kürtművész pedig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagjaként dolgozott. Ádám László zeneiskolát vezetett Düsseldorfban.

Tóth László ugyan nem zenei pályát választott, azonban mint székesegyházi karénekes élő legendává vált: énekiskolás éveit is számítva 62 évig állt a Székesegyház szolgálatában. Tiszai László az 1990-es évek elején tért vissza a dóm karzatára, s máig a Pécsi Székesegyház Palestrina Kórusát erősíti.

Az egyházi pályán említést érdemel Hegyi László pápai prelátus, Báthory László apátplébános, Marosy György Cézár a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának házfőnöke, Szonner Ádám kanonok, Vass László ferences szerzetes és Iván József dominikánus szerzetes.

Egyházi és zenei téren egyaránt kimagaslót alkotott Taksonyi József, az Énekiskola prefektusa, aki zenei végzettségét a római Szt. Cecília akadémián szerezte, és dr. Hergenrőder Miklós kanonok, aki a székesegyház karnagya volt 1988-ig. Mayer Ferenc igazgató is az Énekiskola növendéke volt, ő tehát már „saját nevelés”-ként állt az intézet élére. Utóda az igazgatói székben vélhetően Hergenrőder Miklós lett volna, látható tehát, hogy hosszú távon az Énekiskola a képzéshez szükséges tehetséges szakembereket is ki tudta volna termelni.